Bedőcs Lajos közismert alakja a városnak. Sokan emlékeznek még rá Sopron bútorboltjaiból, melyekben eladóként dolgozott, utoljára az Ikva Áruházban. Ha páncéltőkés zongorát kellett csigalépcsőn fölvinni a harmadik emeletre, akkor is őt keresték. Szüleitől vallásos nevelést kapott, ahogy mondja, nem volt se kisdobos, se úttörő. Munkája mellett huszonöt évig Fürstenfelder Mihály esperes mellett volt kántor Ágfalván, két évtizede pedig a Széchenyi téri domonkos templom sekrestyése.
– Apai felmenőim budapestiek voltak, édesapám fiatal korában, katonaidejének letöltését követően került Balassagyarmatra, ahol fegyőrként dolgozott az ottani börtönben, amely arról híres, hogy ez az ország első olyan fegyintézete, mely kimondottan erre a célra épült – mesélte Bedőcs Lajos. – Édesanyám szülei földművesek voltak, egy Balassagyarmathoz közeli kis faluban, Bercelben éltek. Édesapámat az esküvőjüket követően hamarosan Sopronkőhidára vezényelték. A háborús évek sok megpróbáltatással jártak, elsősorban a szüleim számára, de néhány halvány emlékem nekem is van erről az időszakról. Már nagyobbacska fiú voltam, amikor apám arról mesélt, hogy a háború végén gonosztevők helyett tábornokokkal, magas rangú politikusokkal, miniszterekkel, sőt miniszterelnökökkel teltek meg a cellák. Istenfélő család volt a miénk, így különösen az jelentett komoly lelkiismereti kérdést és megpróbáltatást az édesapámnak, amikor 1944 karácsonyán a börtön falai között felismerte Mindszenty József veszprémi püspököt, a későbbi tragikus sorsú bíborost, akit kispapjaival együtt a nyilasok vittek Sopronkőhidára.
– Később Sopronba költöztünk, kertes családi házunk a mostani Jereván-lakótelep közepén volt, ezért mindmáig, ha az ottani OTP-fiókban vagy a postán van dolgom, lelki szemeim előtt megjelenik fiatal édesanyám, amint a kertből hozta be nekünk, gyerekeknek a zsíros kenyérhez a friss paradicsomot, meg a zöldpaprikát – folytatta Bedőcs Lajos. – Nyolcan voltunk testvérek, nagyon szerény körülmények között éltünk, ráadásul 1950-ben meghalt az édesapám. Abban az időben az volt a jelszó, hogy asszonynak szülni kötelesség, lánynak pedig dicsőség, mondanom sem kell, hogy nem ezért volt nálunk nagy a család, ennek ellenére anyám kapott egy dicsérő oklevelet Rákosi Mátyástól, amit azonnal a tűzbe is dobott. Sokan segítettek bennünket, közülük is kiemelném dr. Lányi János kanonok urat, aki abban az időben az Isteni Megváltó Leányai Kongregáció templomában, ahogy a soproniak nevezték, a „szürkéknél” volt plébános. Hálás vagyok a közelmúltban elhunyt Barna Máté atyának, ugyanis annak idején ő kért fel engem sekrestyésnek. A sok megpróbáltatást, ami ért az életben, feledteti velem az a szeretet, ami körülvesz itt, a templomban, úgy a hívők, mint a domonkos atyák részéről.
Családi háttér: 1940-ben született Sopronkőhidán. Édesapja fegyőr volt, édesanyja pedig a háztartást vezette és nevelte a nyolc gyermeket. Felesége ápolónő, a soproni kórház sebészeti osztályán dolgozott. Két lányuk közül Emőke kereskedelmi végzettségű, az egyik soproni nagyáruház lottózójában, Renáta pedig Ausztriában dolgozik.
