Dr. Lippai Nándor a szombathelyi Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnáziumban érettségizett, majd 1955-ben állatorvosi diplomát szerzett a budapesti Állatorvostudományi Egyetemen. Változatos és szerteágazó volt a szakmai pályafutása, az ország számos pontján dolgozott kör-, illetve hatósági állatorvosként, de ahogy mondja, két dolog állandó volt az életében: a sport és a tarokk. Így van ez ma is: hétfőn tarokk, szombaton tenisz, ez utóbbi rendszerint Krisztián fiával párosban.
– Gyerekkorom óta imádom a sportot – kezdte dr. Lippai Nándor. – Egyetemistaként az Állatorvostudományi Egyetem labdarúgócsapatának a kapusa voltam. Jó kis gárda volt, például előttem volt balhátvéd az a Kovács Ferenc, aki később az egyetem nagyhírű professzora, majd rektora lett, a középpályásunk pedig az a Preinsperger József volt, aki hosszú ideig Győr–Moson–Sopron megye főállatorvosaként tevékenykedett. Abban az időben élte virágkorát a Puskás-féle Aranycsapat, szinte minden hazai válogatott meccsükön ott voltam, így a londoni 6:3 budapesti 7:1-es visszavágóján is. A foci mellett a másik szerelem a tenisz volt, ami abban az időben „úri sportnak” számított. A Római-parton több pálya is volt, oda jártunk ki mi is nemcsak játszani, hanem csodálni az akkori „menőket”, Gulyás Istvánt, Körmöczy Zsuzsát. Nagy kincs volt akkoriban egy rakett, ahogy abban az időben a fából készült teniszütőt nevezték, de még a teniszlabda is. Felejthetetlen emlék, hogy a délutáni államvizsgám előtt délelőtt még a Római egyik salakpályáján játszottunk. Mindez közel hatvan éve történt, az élet és a szakma időközben sokfelé elsodort, de évtizedek óta itt, Sopronban egy baráti társasággal minden szombaton két órát teniszezünk: nyáron szabadban, télen teremben. Persze már régóta csak párosozunk, ilyenkor rendszerint Krisztián fiammal vagyok. Igen, a tenisz számomra örök szerelem.
– Úgy gondolom, nagy ajándék az élettől, ha valaki a 89 éves édesapjával hétről hétre rendszeresen teniszezhet, és ez nekem megadatik – vette át a szót édesapjától Lippai Krisztián, aki civilben építési vállalkozó. – Apuval többször indultunk együtt a Katter Herbert családi páros teniszversenyeken is. Nemcsak az édesapám, hanem az édesanyám részéről is megkaptam az „oltást” a sporthoz, ő ugyanis annak idején a soproni vívóélet egyik kiválósága volt. Először én is fociztam, majd kézilabdáztam, és csak ezt követően jött a tenisz. Annak idején elindultam néhány korosztályos versenyen is, de lényegében amatőr maradtam, ahogy viccesen mondani szoktam, csak a tenyeresem profi. Büszke vagyok édesapámra, a soproni tenisz doyenjére, aki egyúttal sokaknak például is szolgálhat arra, hogy a sport, ezen belül is a tenisz kortalan, sőt, kortalanná is tesz.
