Dr. Amberger Erzsébet évtizedekig Sopron tiszti főorvosa volt, férje, dr. Hoffer Lajos pedig sebész főorvos. Mindkét gyermekük orvos, dr. Hoffer Krisztina a Soproni Gyógyközpont röntgen- és izotópdiagnosztikai osztályának osztályvezető főorvosa. 

– Első generációs orvos vagyok a családunkban – kezdte dr. Amberger Erzsébet. – Egy bakonyi kis faluban születtem, az édesanyámat ért hatalmas trauma után, hiszen születésem előtt két hónappal édesapám meghalt a fronton. Kisgyerekkoromban a falu egyik legnagyobb ünnepi alkalma a templom védőszentjének névnapja körüli búcsú volt, amikor összejött a rokonság, a gyerekek pedig, bármekkora volt is a szegénység, mindig választhattak maguknak búcsúfiát. Nekem a szemem minden alkalommal azokon a babákon akadt meg, amelyek sírni vagy beszélni tudtak. Rendszerint meg is kaptam a vágyott ajándékot, majd amikor hazaértünk, azonnal elvonultam, és ízeire szedtem a babát, hogy megnézzem, mi van benne. A rokonság ilyenkor nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ebből a kislányból orvos lesz. A másik momentum a falu akkori orvosa, aki megtestesítette számomra az első osztályos olvasókönyvem doktor bácsi figuráját, aki hatalmas vihar közepette, lovas kocsin ülve megy a kis betegéhez. Pápai gimnazista koromban a képzőművészeti főiskolára való jelentkezéssel is kacérkodtam, de az érettségi előtt végleges döntést hoztam: a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem. A végzést követően magam is gyógyító orvos szerettem volna lenni, de gyermekeim miatt az ügyelettel nem járó közegészségügyet–járványügyet választottam. Igaz, hogy ezért az orvosi tevékenységért nem sokszor mondják, hogy köszönöm, ugyanis ez a fajta orvoslás jogszabályokkal kijelölt út mentén zajlik, de ezen a szakterületen is nélkülözhetetlen az orvosi gondolkodás, a szakmai tudás, az emberség és a segítő szándék, melyet mindig szem előtt tartottam.

– Az én utam ennél sokkal egyszerűbb, egyenesebb és talán egyértelműbb is volt – kapcsolódott a beszélgetésbe dr. Hoffer Krisztina. – Szüleim mindketten orvosok, arról nem is beszélve, hogy édesanyám utolsó szigorlatainak egyikén már én is „ott voltam”, nem sokkal később pedig meg is születtem. Szerettem a történelmet, még az is megfordult a fejemben, hogy régész leszek, de a szülői példa erősebb volt, bár édesapám többször is le akart beszélni az orvosi pályáról, talán azért, hogy megkíméljen a rengeteg tanulástól, s mindattól, ami még azután is vár majd reám. Szüleimet követve természetesen én is a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végeztem, az pedig, hogy szakterületem a radiológia lett, azt részben a véletlennek, de talán sokkal inkább dr. Baranyai Tibor professzor úrnak köszönhetem, akinek ezért őszinte hálával tartozom.