– Több mint három évtizedig egy bankban dolgoztam, majd ahogy teltek az évek, és időközben felnőttek a gyermekeim is, egyre többször jutott eszembe, hogy valamit változtatni kellene az életemen, ezzel együtt mások életén is – mesélt a kezdetekről Edit, aki a mai napig rendszeresen megfordul Sopronban, hiszen itt élnek a szülei és sok-sok barátja. – Egy pakisztáni, egy nigériai és egy finn lánnyal karöltve alapítottam egy jótékonysági szervezetet, mellyel elsősorban afrikai mélyszegénységben, emberhez nem méltó körülmények között élőkön szerettünk volna segíteni.

A négy hölgy által létrehozott alapítvány elsődleges céljának az anyagi segítségnyújtáson túl azt tűzte ki, hogy megtanítsa élni az adott hely lehetőségeivel a helybélieket. Közösségi gazdaságokat hoztak létre, melyek nagyon hamar kiváló, kézzel fogható eredményeket is produkáltak.

– Nigéria déli részén, Ogwashi-Uku közelében megvásároltunk többhektárnyi műveletlen, erdővel borított területet, melynek mezőgazdaságilag művelhetővé tételét, valamint eszközök vásárlását finanszíroztuk – folytatta Edit. – Az volt a legnagyobb öröm, amikor saját szemünkkel győződhettünk meg az első betakarításról, és láthattuk a megelégedett, boldog tekinteteket.

A négy hölgy az anyagiak előteremtésében is rendkívül kreatív volt: az adományokon kívül maguk is különböző rendezvényeken sütöttek-főztek, természetesen mindenki a maga nemzeti ételét, amiből szintén komoly bevétele volt az alapítványuknak.

Miután a nigériai kísérlet beindult, és mind a mai napig kiválóan működik, Edit asszony a Don Bosco szalézi társasággal közösen beindított egy indiai projektet is, mellyel a Csennai, az egykori Madras város hajléktalan gyerekeit segítette, illetve társaival együtt az itteni árvaházakat támogatta. Ő maga is dolgozott egy árvaházban, tanított, foglalkozott a gyerekekkel. Edit Fleischberger jószolgálati tevékenységét az ENSZ is honorálta, több elismerés mellett megkapta a Béke Világnagykövete kitüntetést is.

– Örülök neki, de nem erre vagyok a legbüszkébb, hanem azokra a csillogó szemű mosolyokra, melyeket egy jó szóért, egy simogatásért kaptam, ez számomra mindennél többet ér. Igen, tanítottam és tanultam, nap mint nap Don Bosco szavai csengnek a fülemben: „Tegyetek jót feltűnés nélkül! A viola rejtett virág, de az illatáról rá lehet ismerni…”.