In memoriam Wichmann Tamás
| Pluzsik Tamás
Több mint tíz éve, hogy az Olimpiai Bajnokok Klubja Sopronba szervezett kirándulást.
Nem számoltam össze, hogy hány aranyérmes volt akkor városunkban, akik megkoszorúzták Csik Ferenc emléktábláját a róla elnevezett uszodában. A kis ünnepség végén készítettem egy csoportképet, melyre valaki nem állt oda. Inkább nekem segített, rendezgette a csoportkép résztvevőit.
– Tamás, állj oda legyél szíves te is! – mondtam a „segítőmnek”.
– Nem illek én a képbe – mondta –, én „csak” világbajnok vagyok, igaz, hogy az kilencszeres, az olimpiákon pedig maximum ezüstökre, no meg egy bronzra tellett...
Igen, Wichmann Tamás volt az, aki nem állt oda a csoportképre.
– Tudod, Tamás – folytattam a fotózás után, már egy kávé mellett –, ha egyszer tőlem valaki megkérdezné, hogy kiket tartok minden idők legnagyobb magyar sportembereinek, akkor habozás nélkül vágnám rá: Puskás, Papp Laci, Balczó.
– Na jó, és ezt miért pont nekem mondod?
– Azért Tamás, mert te vagy az egyes számú tartalék...
Nagyot nevetett és megöleltük egymást... Őrzöm a széles mosolyod, Tamás, Isten veled!