– Játékosként volt részed Ronchetti Kupa-sikerben, vezetőként pedig Euroliga-elsőségben. A kettő között 24 év telt el – mi a legfontosabb különbség az akkori és a mostani kosárlabda között?

– Először is teljesen más a csapatok összetétele. Nekünk akkoriban Orehova és Kurtinaitiene jelentette a légiósokat, de ellenfeleinknél sem szerepelt ennyi külföldi kosaras. Nem volt ennyire egyszerű légiósokat, amerikai játékosokat szerződtetni, és az USA-ban szereplő, kiváló kosarasoknak se jelentett akkoriban komoly perspektívát az európai szereplés. Ma már szinte korlátlan mennyiségű légiós szerepelhet egy-egy neves csapatban.

– Mennyiben változott a játék, a kosárlabda is felgyorsult?

– Bizony, a fizikum ma sokkal inkább dominál, mint az 1998-as sikerünkkor. Amikor mi Ronchetti Kupát nyertünk, természetesen kiváló edzettségi állapotban voltunk, de elég volt a kiemelkedő technikai és taktikai tudás, azzal már komoly eredményeket lehetett elérni. A mai trend szerint sok sportág, köztük a női kosárlabda is elférfiasodik. Az erő, a fizikum, a robbanékonyság, a gyorsaság az alap. Ezek nélkül ma már nem lehet komoly eredményeket elérni a női kosárlabdában magas szinten. Gyakorlatilag atléták versenyeznek egymással, akik persze kiválóan kosárlabdáznak.

– Számítottál az idei Euroliga-győzelemre?

– Nem, egyáltalán nem számítottam rá, szezon közben nem volt benne a pakliban, hogy végül miénk lesz a végső siker. Nagyon sokszor kellett válságstábot összehívni az idény közben, hol a Covid, hol egyéb betegségek, sérülések nehezítették a munkánkat. Lényegében a Montpellier elleni negyeddöntő előtt állt össze úgy a csapat, hogy teljes kerettel tudtunk edzeni, ott elindult egy olyan építkezés, aminek nagyon szép eredménye lett az Euroliga megnyerése.

– Lányod, Czukor Dalma a szezon közben ugyan sérüléssel bajlódott, de a legfontosabb meccseken már komoly szerepet kapott, és Euroliga-győztes lett. Anyaként vagy menedzserként gondolsz Dalmára?

– Nagyon nehéz, de ez kőkemény profi sport, meg kellett tanulnom szétválasztani az anyai és a vezetői szerepemet. Ha idegenbe megyünk bajnokira, akkor én vagyok a csapatvezető, ott ülök a kispadon. Akkor mindenkit egy kalap alá veszek az együttesben. Más a helyzet a hazai meccseken, hiszen akkor a lelátóról nézem a lányokat, és nincs konkrét feladatom, akkor inkább anyaként tekintek Dalmára. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen fiatalon ennyire komoly sikereket ért el, de azt is látom, hogy sokat kell még tanulnia, dolgoznia, hogy a maximumot tudja kihozni magából. Sok lemondással jár a profi kosárlabda, rengeteg nehézségen küzdötte már át magát, remélem, hogy nagyon szép jövő áll még Dalma előtt.