Tóth Viola a családjával Székesfehérvárról költözött Sopronba. Még berzsenyis diákként lett harmadik helyezett Az erdő álma elnevezésű pályázaton. Borostyán éj című verse be is került a pályázat könyvébe.

– Nem tudom, mióta írok verseket, de az biztos, hogy ez volt az első, amire azt mondtam, hogy „Hű, de jó lett!”. A zsűri Weöres Sándor költeményeihez hasonlította – mesélte. – Hogy hogyan lettem széchenyis? Még Székesfehérváron kezdtem el 12 évesen táncolni contemporaryt, ami a modern tánc és a klasszikus balett keveréke volt, emellett 6 évig szertornáztam. Sopronba költöztünk, beiratkoztam a Berzsenyibe, majd teljesült a nagy álmom: felvettek a győri balettiskolába.

Itt jött rá Viola, hogy a balettművészek stresszes élete túl kötött számára. Éppen azt veszi el tőle, ami mindig is vonzotta a táncban: a spontán, szívből jövő mozgásban rejlő végtelen örömöt és szabadságot. Bár a mesterek szerették volna, ha marad, a lány ekkor már döntött: a Soproni Széchenyi István Gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol most a 10.C-be jár.

– A magyartanárom, Kovácsné Bella Irén javaslatára bemutattam két versemet az osztályomnak, és a tanárnő rögtön lelkesen el is kezdte elemezni őket – folytatta. – Ő ajánlotta figyelmembe a Kárpát-medencei A szeretet ereje című pályázatot is. Ekkor határoztam el, hogy írói önképzőkört alapítok a barátnőmmel, Újvári Dórával. Most már tízen vagyunk, és összekötjük a kellemest a hasznossal: úgy tanulunk, hogy közben élvezzük is a tevékenységet.

Viola számára nagyon nehéz döntés volt, hogy otthagyta a balettiskolát. Mint mondta, nem adta fel, csak egy másik utat választott: most már jobban érdekli a pszichológia és a tervezői pályák (divattervező vagy lakberendező). A sors majd eldönti, merre tovább.

Tóth Viola egyik díjnyertes verse: Hajnal a szőlőben

Nem maradt néma ez a hajnal./ Vele ébredt a szőlő./ A fecskék nyarat hívó hangja,/ betöltötte az ég csarnokait./ Langyos szellő poroszkált/ a még álmodó szőlőfürtök között,/ felkavarva a csillagok nyomát, a port./ A Nap végig futtatta tekintetét a békés kacsokon,/ majd e gondos pillanat után/ átölelte kebelével a tájat,/ szeretettel ébresztve/ a szénabálán saját dallamában alvó tücsköt.