Krokker Krisztina szenteket, Krisztust, a Szűzanyát és az evangélium egyes jeleneteit ábrázoló festményei egy nem evilági valóságba kalauzolnak. Itt minden egyes vonásnak, testtartásnak, felhasznált anyagnak és színnek jelentősége van, hiszen az ikonfestés szigorú szabályok szerint történik.

– Az ikonfestéssel való találkozásom sorsszerű volt: 20 éves koromban a franciaországi Aubazine-ban, a Melkita Bizánci Egyház kolostorában találkoztam a mesteremmel. Az ikon tulajdonképpen festett teológia: az evangéliumot „írjuk meg”, és – ahogyan azt sem írjuk át – nekünk is szigorú szabályokat kell követnünk.

Az ikonok festése során csak „a teremtett világ részeit”, vagyis természetes anyagokat használnak fel: a tojástempera illik leginkább ezeknek a képeknek a szellemiségéhez, amelyeket az örökkévalóságnak készítenek. A technika rendkívül komplex és ősi. Ismétli a teremtés lépéseit, egyre magasabb szintre emelve alkotójának hitét. A hagyományt gyakorlók büszkék arra, hogy az emberiség közös gyökerének őrzői lehetnek.

– Az ikonfestő ecset Isten kezében, aki egy önmagánál fontosabbnak érzett cél érdekében hajlandó lemondani az alkotói szabadságáról – folytatta a művész. – Az egyházszakadás óta mi itt, nyugaton elfelejtettük, hogy eredetileg az ikonfestés volt az egyház nyelve. Úgy érzem, nagykövetnek szántak erre a világra, hogy az ikonfestést arra a polcra helyezzem, ahová való: élő, lélegző művészet, amely ma is képes örömet szerezni az embereknek és nekem minden egyes pillanatban, amikor alkotok. Azzal, hogy ezeket a keleti technikával készült alkotásokat kiküldjük a világba, talán mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy egyszer majd az egyház egysége visszaálljon.

Az ikonok egyszerre műtárgyak és vallási tárgyak is. Festőjüknek az a feladata, hogy a saját hitének erejét belevigye a műveibe, és ezáltal azokba az otthonokba is, amelyekbe készülnek.

Azoknak, akik kedvet kaptak az ikonfestéshez, Krisztina ötnapos tréninget szervezett hagyományteremtő szándékkal, ahol az alapokat elsajátíthatták.