(7.) Giczy János (1933–2016) festőművészt, az Óvónőképző Intézet rajztanárát a Bauer házaspár közvetítésével ismertem meg. (Bauerné a Széchenyi-gimnázium után szintén az óvónőképzőben tanított, a magyar gyerekirodalom történetéről, jelenéről adott elő.) Ami a képzőművészetet általában és a festészetet különösen illeti, akkoriban, az ötvenes évek második felében, a hatvanas évek elején a különböző avantgárd mozgalmak, meg a modernizmus hatása alatt voltam. Így talán egyáltalában nem véletlen, hogy kezdetben Giczy festészetét meghökkenve, kissé értetlenül fogadtam, magamban őt a naiv festők közé soroltam, noha tudtam, hogy elvégezte a festészet professzionális műveléséhez szükséges felsőfokú tanulmányokat.

Később, elmélyülve újabb és újabb alkotásaiban, beszélgetéseink során megismerve alkotói szándékát, belső indítékait, közelebb kerültem művészetéhez. Rájöttem, hogy az jelenti az ő látás- és alkotómódjának egyediségét, képei megformálásának, színvilágának művészi értékét, ami kezdetben meghökkentett és zavarba hozott. Ő a paraszti múlt (munka, életforma, értékrend, kultúra) festményekkel való megörökítését érezte a sors által elrendelt feladatának, művészi küldetésének.

Szóval, némi idő múlásával tisztult bennem Giczy művészetével kapcsolatos felfogásom, miközben kritikusabbá vált az avantgárd mozgalmakkal és a modernizmussal való szemléletem. Méltatást írtam a Kisalföldben művészetéről, kiemeltem azt a jellegzetességét, hogy következetesen a maga választotta utat járja, s ettől semmilyen külső hatás nem téríti el. Soraimra rövid levélben válaszolt. Azt írta: „Köszönöm a cikket, amit rólam írtál. Igen jólesett, s jól is sikerült. Úgy gondolom, hogy valamit megírtál, amit nem árt hangsúlyozni, mert gyakran elfelejtik napjainkban. A festő nem lehet bohóc, aki mindig változtatja magát a divatok szerint.” Végül figyelmeztetett: „Ha itt jársz, el ne kerülj!”.

Amikor Sopronban jártam, szinte mindig felkerestem őt a Móricz Zsigmond utca 12. alatti lakásának műtermében. Beszélgettünk a művészeti élet időszerű témáiról, eseményeiről, a folyamatban lévő művéről, miközben a felesége, Dalos Margit által főzött kávét kortyolgattuk, és a csésze mellé tett süteményt ropogtattuk. Margitról később derült ki, hogy óvónői munkája mellett a szabadidejében tündéri stílusú elbeszéléseket ír. Valószínű, így tehetett akkor is, amikor a kávé felszolgálása után visszavonult a műterem alatti lakásuk szobájába. Szabad asszociációs, tudatáramos szerkezetű szövegeiben a múlt emlékei, tűnt idők történései keverednek az idő jelenvalóságával, miközben Sopron és a város környéki táj jellegzetes motívumai, ha csak háttérként is, szinte mindig jelen vannak. Amikor első elbeszéléseit olvastam, nehezen értettem meg, hogy a kiadók és a szerkesztőségek miért nem fedezték fel őt már jóval korábban, de közben arra is gondolnom kellett, hogy például James Joyce hány kiadónál házalt az Ulyssesszel, vagy hogy Kertész Imre Sorstalanságát is kezdetben milyen értetlenség fogadta. (Dalos Margit első kötete, varázslatos elbeszélések gyűjteményeként, Szénszünet Kapernaumban címmel 1993-ban jelent meg. Egy példányát, kedves dedikáció kíséretében, postán elküldte címemre.) (Folytatjuk.)

Aki mesél a múltról: Kloss Andor 1941-ben született Sopronban. A Széchenyi István reálgimnáziumban érettségizett, majd a debreceni egyetemen magyar–történelem szakon diplomázott. 1966 és 1974 között a soproni Roth erdészeti technikumban volt kollégiumi nevelőtanár. 1974 és 1994 között a Kisalföld munkatársa, 1989 és 1994 között a lap főszerkesztője volt. 1985 és 1989 között az újságírói, szerkesztői munkája mellett a győri Műhely című folyóirat főszerkesztőjeként, 1994 és 1998 között pedig egy budapesti kiadó nyolc megyei napilapjának koordinátoraként dolgozott. 1998 és 2005 között a Tvr-hét lapcsalád főszerkesztője, 2005 és 2012 között kiadója tanácsadója volt. Válogatott jegyzetei, interjúi, tanulmányai több kiadásban is megjelentek. 

Következő rész

Előző rész