(6.) Horváth József (1891–1961) volt az első jelentős festőművész, akit fizikai valójában megismertem, anélkül egyébként, hogy gyerekként meg mertem volna szólítani. Gyakran találkoztam vele, midőn gondolataiba merülve szokásos napi sétáját tette a belváros ódon utcáiban, s ha jól emlékezem, egy apró kutya néhány lépésnyi távolságra követte őt. Felnőtt ismerősöktől tudtam meg, hogy a város jelentős művésze. Jól ismerik még a fővárosban is, csodálatos képeket fest – mondták.

Jóval később, már felnőtt emberként, tanárként, majd újságíróként tudatosan kezdtem foglalkozni Horváth József művészetével, életművével. Gyakran meglátogattam a Cézár-házban hagyatékából rendezett állandó kiállítást, tanulmányoztam egyedi vízfestési alkotómódját, műveinek esztétikai jellegzetességeit. Sokat beszélgettem özvegyével, aki az állandó kiállítást felügyelte, és férje mindennapjairól, szokásairól, barátairól, az általa használt anyagokról (whatman-papír, különleges eljárással kevert festékek) és a világ dolgairól alkotott véleményéről mesélt érdekes történeteket. Szorgosan gyűjtöttem az anyagot egy megírandó tanulmányhoz, egy reprezentatív, képekkel illusztrált albumhoz. Az élet azonban közbeszólt, a tervezett nagy tanulmány nem valósult meg, csupán cikkek, évfordulós megemlékezések, kiállításmegnyitók.

Közben megismerkedtem Horváth József fiával, az építész Horváth Bertalannal, aki apja művészetének elkötelezett híveként mindent megtett Horváth életművének elismertetéséért, népszerűsítéséért. Nagy szükség is volt erre, mert a hivatalos fórumok részéről ilyen célzattal nem sok történt. Bertalan igyekezetének köszönhetően jelenhetett meg egy szerényebb kiállítású album László Gyula professzor bevezetőjével (Az akvarell poétája, Soproni Horváth József művészete, 1987), majd egy nagyméretű, az alkotóhoz valóban méltó színvonalú album, ugyancsak László Gyula bevezető tanulmányával (Soproni Horváth József művészete, 1998).

Ez utóbbi bemutatója a Kossow-házban volt. Az ismertető megtartására Bertalan engem kért fel. Ekkor, a többi között, a következőket mondtam: „Posztmodernnek nevezett átmeneti korban élünk. (Árulkodó kifejezés, jelzi, mi után vagyunk, anélkül, hogy valamit is sejtetne abból, mi felé megyünk.) Minden bizonytalannak, képlékenynek tűnik, hiányoznak a szilárd értékek, miként hiányoznak az útmutató egyéniségek is, bár lehet, hogy ennek az egykor oly fontos és meghatározó embertípusnak egyszer és mindenkorra befellegzett. Sok jel mutat erre. Nos, ilyen átmeneti korban, amikor az egyre gyorsabb ütemű változások jelentik az állandóságot, valódi, tisztító élményt jelent a Horváth-életművel, a mester egy-egy festményével való találkozás, akár az album lapjain, akár az állandó kiállításon a Cézár-ház termeiben. Mert azt adja, aminek híján vagyunk! Indokolatlanul megkopott, de változatlanul fontos értékeket közvetít, megerősíti megtépázott hitünket az emberben, felfedezteti velünk a derűt, az egyszerű, a természetes dolgok léleküdítő varázsát.”. Legutóbb 2011 márciusában munkálkodhattam a Horváth-életmű szélesebb körű elismertetésén, amikor a Tihanyi Bencés Apátság galériájában megnyitottam Horváth József jubileumi emlékkiállítását.

(Folytatjuk)

Következő rész

Előző rész