(22.) 1968 tavaszán és nyarán érdekes hírek érkeztek Párizsból, ahol az egyetemi hallgatók az utcára vonultak, és az egyetemi oktatás reformját követelték. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a munkások is, akik már átfogó társadalmi reformokat követeltek. A franciaországi mozgolódás aztán rövid időn belül átterjedt a Német Szövetségi Köztársaságra. A mozgolódásokban sokféle cél és ideológia keveredett, amit jól mutattak azok a jelszavak, amiket a fellelkesült tömegek az utcákon skandáltak, feltehetően anélkül, hogy igazán tudatában lettek volna, mit is jelentenek valójában. „Marx, Mao, Marcuse” ismételték például sűrű egymásutánban. Vagy: „Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!”, ami jól hangzik, szellemes is, de azért felettébb talányos, mit is jelent. A mozgalmak mindkét országban kitermelték a maguk vezetőit, Franciaországban Daniel Cohn-Benditet, Németországban Rudi Dutschkét, aki egyébként Lukács Györgyről írta doktori értekezését.

A korszellem, ez a szinte kitapinthatóan valós, ám nehezen tetten érhető éteri hullámzás hamarosan lázba hozta csaknem egész Európát. Azt érezték az emberek a kontinens különböző országaiban, hogy a második világháború után kialakult életük mindennapi formációi reformokért kiáltanak. Így volt ez Prágában is, ahol 1968 tavaszától alulról szerveződött mozgalom indult a szocialista/ kommunista társadalom megreformálására, az „emberarcú szocializmus” kialakítására. Hatalmas volt a bizakodás és a lelkesedés Prágában és Pozsonyban, meg a jámbor hit, hogy az 1953-as berlini munkásmegmozdulás, az 1956-os magyar népfelkelés tragikus tanulságait figyelembe veszik Moszkvában az SZKP Politikai Bizottságának mindenható emberei. De nem így történt, mert ők a kritika, a jobbító szándék vagy konfliktus esetén csak hadosztályokban tudtak gondolkodni. Ezt jól megtanulták Sztálintól. Ezért aztán annál nagyobb volt a kiábrándulás és a csalódottság, amikor a Varsói Szerződés tagállamai augusztus 20-án bevonultak Csehszlovákiába, és fegyveres erővel leverték a később „prágai tavasznak” elnevezett mozgalmat.

Ezzel óriási kárt okoztak a baloldali gondolatoknak és törekvéseknek! Az 1953-as berlini és az 1956-os budapesti események után ismét kiderült, hogy a létező szocializmus képtelen befogadni a kritikát és a reformtörekvéseket. És ez pont akkor történt, amikor Európa nyugati fele, mint ezt az ottani mozgalmak ékesen megmutatták, rendkívüli módon nyitott volt a baloldali gondolatok és törekvések befogadására. Ez persze augusztus 20. után nyomban megváltozott. Azután a baloldali gondolatok, törekvések és politikai formációk Európa-szerte folyamatosan visszaszorultak, jelentéktelenné váltak, mígnem aztán 1989–90-ben a létező szocializmus országaiban bekövetkezett a rendszerváltás, amivel ez a folyamat, némi lefékeződés után, végképp lezárultnak tűnik.

Mindezek a történelmi turbulenciák és hullámzások számomra legfőbb tanulságként akkor azt mutatták meg, hogy Közép-Kelet-Európában az 1945 után kialakult társadalmi rendszer, a létező szocializmus minden bizonnyal megmarad az életem végéig. Tehát itt, ilyen körülmények között kell megteremtenem az elfogadható lét feltételeit, amiben benne vannak a kényszerű kompromisszumok, meg a kikerülhetetlen megalkuvások is. (Folytatjuk.)

Következő rész

Előző rész