„Családom az olasz–svájci Tessin tartományban fekvő Solduno helységből származik. Dédapám onnan ment az előző század elején Bécsbe, majd a bajorországi Landshutba, ahol megtelepedett és városi kéményseprő lett.” Így kezdődik idősebb Storno Ferenc német nyelvű önéletrajzi írása, melyből egyebek mellett azt is megtudhatjuk, hogy a fentebb említett dédapjának összesen 25(!) gyermeke született, 24 fiú és mindössze egy lány, akik közül azonban csak nyolcan élték meg a felnőttkort. „Apám feleséget úgy talált magának, hogy bátyjához utazván Mitrovitzba, eljutott Kismartonba, ahol is megismerkedett anyámmal, akivel össze is házasodtak az 1819. évben. Így jöttem én Kismartonban a világra, bár mégsem itt nőttem fel, mert szüleim abban az esztendőben, amikor hároméves lettem, elhatározták, hogy visszaköltöznek Bajorországba, hazai földre.” – folytatódik az 1868-ra datált önéletírás.

Idősebb Storno Ferenc korán elvesztette az édesapját, a mostohaapja pedig nem támogatta ambícióit, hogy esetleg a művészetpártoló I. Lajos bajor király udvarában képezze tovább magát, a végcél pedig a híres müncheni művészeti akadémia lett volna. Mindezek helyett kitanulta a kéményseprő-mesterséget, majd miután édesanyját is elvesztette, „nehéz szívvel vándorbotot fogott” a kezébe, és kisebb-nagyobb kitérőkkel eljutott szülővárosába, ahol már ismerősre nem talált, így hát azt tervezte, hogy Pozsonyon át Pestre megy. Ekkor történt az a regényes véletlen, aminek köszönhető a Storno család sopronisága. Elhagyva Kismartont, egy vélhetőleg nagyothalló asszonytól megkérdezte, hogy melyik út vezet Pressburgba, vagyis Pozsonyba, de a nő Pressburg helyett Ödenburgba, Sopronba irányította. „…és így Pozsony helyett Sopronba vezetett utam, hogy azután végképp itt is maradjak.” 1848 júniusában megnősült, és a kéményseprő-mesterség gyakorlása mellett elkezdődött eseményekben és művészi munkákban gazdag élete, melynek egyik kiemelkedő állomása volt a Szent Mihály-templom felújítása. Fontos szerepe volt a régi városháza lebontásakor a Sopron jelképének számító Tűztorony megóvásában, megmentésében is. Élete utolsó éveit betegeskedve, Fő téri házának régiségei között töltötte, 86 éves korában, 1907. január 29-én halt meg.