– A Lenck-villában több mint 2000 kottaoldalt írtam meg, hogy Kárpáti Sándor soproni zeneszerző életművének egy részét akár nyomtatni is lehessen, most pedig épp a közel 200 éves Soproni Zeneegyesület kottahagyatékát rendezem – kezdte Dárdai Árpád. – Izgalmas a történelem, látni azt, hogy kiket emeltek saját korukban piedesztálra, aztán elfeledettek lettek, mások nyomai pedig felmagasztalt örökséggé váltak. A soproni kötődésemen gondolkodva ez jutott eszembe először, majd az, hogy a városhoz való kapcsolódásomról zenei nyelven tudok mesélni, négy tételre osztva. „Szimfóniám” mottói soproni emberek…

Az első tételben azt az emlékét idézi fel, amikor pécsi diákként a soproni szobatársának köszönhetően igazolványok nélkül járhatták be a környező erdőt, a sok-sok forrást, miközben vigyázniuk kellett, hogy a határőrök el ne kapják őket. Majd barangoltak az akkor még kopott – 1960-as évek közepi –, mégis varázslatos utcákon.

A képzeletbeli második tétel Horváth Józseffel, a neves soproni zenepedagógussal való találkozásával kezdődik. A szimfonikusoktól tudta, milyen áldozatos munkát végzett feleségével együtt Sopronban, mindenki nagyon tisztelte és szerette. Olyanná szeretett volna válni, mint amilyen ő volt. Nagy öröm volt számára, hogy személyesen megismerhette, majd megkedvelték egymást. Máig meghatározó élménye, hogy Horváth József ígéretéhez híven 15 éve tartó távolmaradása után 1979-ben elment az akkor már Dárdai Árpád által vezetett szimfonikus zenekar karácsonyi hangversenyére. Sajnos, ezután pár nappal elhunyt.

A harmadik tétel is a zenéhez kapcsolódik, magyarázatot ad arra, hogy miért is maradt évtizedeken keresztül a Liszt Ferenc zenekar és a kórus élén. A zenekar egyik soproni ünnepi heti hangversenyéről Ujfalussy József neves zenetudós a következőket nyilatkozta: „Az együttesek nem hivatásos énekesekből és zenészekből állnak. Azt, amit hivatásos muzsikusoktól várnánk, nem tudják, de nem is akarják adni.... De kap tőlük a hallgató valami mást...: a zenélésnek rutin és foglalkozás nem profanizálta ünnepi szeretetét.”.

A soproni kötődéshez kapcsolódó szimfónia fináléjáról így mesélt Dárdai Árpád: – A zárótétel számomra Szokolay Sándorhoz kötődik. Szoros volt közöttünk a kapcsolat. Hálás vagyok a sorsnak, sokat beszélgettünk. Azt mondta nekem egyszer: „Én a szívemmel hallgatok, nem a fülemmel.”. A „coda”, azaz a szimfónia lezáró része pedig Sarkady Sándort, feleségem édesapját jelenti. A jeles soproni költő, a csodálatos ember közelsége életemet formázta. A sorstól kapott nagy ajándékom, hogy a családjában megtaláltam az igazi boldogságom.

Dárdai Árpád 1950. június 22-én született Kaposváron. Tanulmányait a pécsi, illetve a budapesti zeneművészeti főiskolán végezte. Pályája a Kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdődött, majd Nagykanizsán a szimfonikusok élén állt. 1979 és 2013 között a Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar karmestere volt, emellett 1982 és 2004 között a Liszt Ferenc Pedagógus Énekkart vezette, és évtizedeken át a Soproni Petőfi Színházban is vezényelt. A Soproni Egyetem nyugalmazott tanszékvezető főiskolai docense. Beválasztották a kórusok és zenekarok országos szövetségének elnökségébe. Országszerte számos zenekarba hívták vendégkarmesternek, Európa több országában lépett fel. 2010-ben kiérdemelte az Artisjus díjat, emellett a Sopron Kultúrájáért díjban és Sopronért díjban is részesült.

https://www.facebook.com/scarbantiaue

Tekintse meg kvízünket!