Az első világháborút követően sok gyermek maradt árván, az ország gazdasága romokban hevert, a trianoni döntés után pedig az elcsatolt területekről százezrek özönlöttek Budapestre és a megcsonkított ország többi részébe. Akadozott az áruellátás, éhínség fenyegetett, ráadásul az ország egy része román megszállás alá került. Az, hogy sok ezer gyermek, köztük e sorok írójának az édesapja is megmenekült a nyomortól, hogy egyáltalán mindezt túlélhette, az köszönhető a holland és a belga emberek humanitárius gondolkodásának, akik hónapokra, esetleg évekre befogadták a magyar kisfiúkat és kislányokat.  

– Sopronban sem volt jobb a helyzet, mint az ország többi részében, így innen is kerültek ki gyerekek a Benelux államokba – mesélte Bakonyi Gábor, akinek a nagynénje, Horváth Irén az Országos Gyermekvédő Liga segítségével került a húszas évek elején Belgiumba.

„Mikor a vonat elindult, nem volt búcsúzene, nem játszották a Himnuszt sem… A peronon százával álltak a gyermekeiktől búcsúzó, síró szülők. Zsebkendőikkel integettek, míg a vonat el nem tűnt.” – olvasható az Ország gólyák nélkül című memoárban, melyet nyolcvanadik életévén túl írt meg brüsszeli otthonában az egykori soproni kislány, Horváth Irén. Még gyerekként, majd felnőttként többször is hazalátogatott, mert mindig így mondta, „Megyek haza!”, de az életét végül is Belgiumban élte le, ott ment férjhez, ott születtek a gyermekei.

– Irén tántival folyamatos kapcsolatban voltunk, már amennyire ezt a távolság és az időközben felépített vasfüggöny megengedte – mesélte Bakonyi Gábor. – Őrzöm a leveleit, a sok-sok fényképet és persze az emlékeket, amikor például 1950-ben a férjével és a gyerekeivel együtt hazajöttek. Utoljára a 98. születésnapján találkoztunk.

„Emlékeimből élek, ez értelmet ad életemnek. Féltve őrzöm az érkezésemkor Van Mol hofstadei plébános úrral készült fotót, aki annak idején az oltalmába fogadott…” – zárul az egykori soproni kislány emlékirata, aki néhány hónap helyett végül egy hosszú életet töltött Belgiumban.