– Falubeliek vagyunk, a férjemmel együtt mindketten Nyírcsaholyban, a Mátészalka tőszomszédságában lévő csonka Szatmár vármegyei kis faluban születtünk – kezdte Marika néni. – Én a debreceni Svetits-gimnáziumban érettségiztem, majd képesítés nélküli tanárként dolgoztam. Pista akkor már Gyöngyösön tanított, de rendszeresen hazajárt orgonálni a templomba. Egy karácsonyi szentmisén az áldozás után mentem vissza a helyemre, amikor ő éppen jött le a karzatról, és összeakadt a tekintetünk, talán hosszabban, mint addig bármikor. Így kezdődött, majd 1955. május 28-án, pünkösd szombatján már kéz a kézben álltunk az oltár előtt, hogy örök hűséget esküdjünk egymásnak. 

– Felejthetetlen ez a nap, tele volt a Szent László királyról elnevezett csaholyi templom, az egész falu kíváncsi volt a szép és kedves Gergely Marikára, amikor kimondja a boldogító igent – folytatta a kilencvenéves Haller István. – Ma is jól emlékszem a minket eskető Korompai Alajos plébános úr szavaira: „Hogy mi vár rátok az életben, azt még nem tudhatjátok, de amíg egymás kezét nem engeditek el, míg együtt imádkoztok, míg egymásért tudtok élni, míg szeretet tölti el a szíveteket, addig boldog lesz a házasságotok.”. Megfogadtuk Alajos atya szavait.

Haller István vasdiplomás történelem – ének–zene szakos tanár, aki pedagógus és karvezetői pályáját befejezve közel negyed évszázadig volt a soproni domonkos templom kántora, orgonistája. Felesége a Debreceni Református Hittudományi Egyetemtől idén kapta meg a gyémántoklevelet.

A Haller házaspárnak két fia, két unokája és egy dédunokája van, akikkel együtt ünnepeltek, templomba a járvány miatt nem tudtak elmenni, így szűk családi körben húzták fel egymás kezére ismét a jegygyűrűt.