– Az első kép, ami beugrik rólad, Attila, hogy városi rendezvényeken mindenkivel kezet fogsz, mindenkihez van egy jó szavad. Szabolcs, rólad pedig az, amikor Kolontáron gyalogoltunk együtt a vörös iszappal elöntött vasúti síneken.

G. A. – Több mint három évtizede vagyok a pályán, tényleg ismerek mindenkit. Együtt nőttem fel azokkal az emberekkel, akik napjaink fontos szereplőivé váltak. A rendszerváltás óta végigkameráztam a történelmünket, ott voltam az első páneurópai pikniken, láttam a határon az őrtüzeket, Antall Józsefhez olyan közel álltam, hogy szinte szó szerint arrébb tettek a testőrei.

R. Sz. – Egy szerencsés időszakban kezdtük mi a munkánkat, tényleg rengeteg fontos eseményre eljutottunk, olyan helyekre is, ahova csak kevesek. Az elmúlt időszakban az összes soproni fejlesztést végigkísérhettük, az alapkőletételektől egészen az átadásokig – a szemünk előtt nőtt ki a földből az új Lőver uszoda, készült el az M85-ös autóút.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb forgatásaitok?

G. A. – 2003-ban, amikor leégett a gyertyagyár, akkor a tűzoltókkal együtt ott voltam az események sűrűjében. Emlékszem, a cipőm talpa megolvadt, mert olyan forró volt a talaj alattam.

R. Sz. – Kolontárral kezdted, számomra is nagyon meghatározó volt az az időszak. 54 alkalommal jártam ott pár hónapon belül, a tragédia másnapján már forgattam.

– Ezek tragikus események, de gondolom, hogy sok felemelő szituáció is volt.

G. A. – Persze! Én emocionális ember vagyok, nagyon szeretem a gyerekeket, a babákat, különösen azóta, hogy megszületett a kislányom. Mindig megérintenek az emberi történetek, az évek során azt is meg kellett tanulnom, hogy különválasszam a munkát és az érzéseimet.

R. Sz. – Nagyon szeretek repülni, így számomra fontos élmény, amikor Szentkirályszabadjáról felszállhattunk, vagy amikor ugorhattam tandemernyővel. De az is nagyon emlékezetes, amikor eljutottam például az utolsó működő szénbányába.

– Lehet, furcsán hangzik a kérdés, de fel kell tennem: van értelme a munkátoknak?

G. A. – Van! Amikor megtörténik egy esemény, akkor nem lehet jelen mindenki. A mi feladatunk, hogy dokumentáljunk, tájékoztassuk a soproniakat. Soha nem lehet öncélú a munkánk, nem a saját szórakoztatásunkra dolgozunk, ez egy fajta szolgálat.

R. Sz. – A középkori krónikásokhoz hasonlítom magunkat. A munkánk sokszor az idővel értékelődik fel. Ugyanakkor mindig meg kell felelnünk a jelen kihívásainak, például a technika fejlődését folyamatosan követjük.

– Meglepődtetek a díjon? Milyen érzés, hogy ti kaptátok?

G. A. – Meglepődtünk, igen, és nagyon jólesett. Szeretném is megköszönni azoknak, akik felterjesztettek, akik odaítélték és azoknak is, akik utána gratuláltak. Nagyon sok üzenetet kaptam, nem is gondoltam volna.

R. Sz. – Azért is felemelő érzés, mert úgy emlékszem, hogy korábban technikai munkatársak nem kaptak ilyen elismerést. Nyilván annak is szól, hogy már több évtizede vagyunk a pályán, de reméljük, hogy még van előttünk feladat bőven.

Galambos Attila: 1989 óta operatőr, az egyetem videolaborja iskolázta be még a Magyar Televízió kihelyezett stúdiójában. Sopronból készített kollégáival tudósításokat a győri és szombathelyi regionális televízióknak, majd a H&H – később Sopron TV munkatársa lett.

Riba Szabolcs: 2000-ben a Magyar Televízió Soproni Körzeti Stúdiójában kezdett dolgozni technikusként, majd hamarosan operatőr lett. Közben elvégezte a Teleschola televíziós iskola operatőr szakát. Indulása óta oszlopos tagja a Pulzus, később a Sopron Televíziónak.