– Gratulálok a rangos elismeréshez! Aki ismeri Rakovszky Zsuzsát, jól tudja: nem szereplős típus, szeret inkább az írásain keresztül megmutatkozni, ám egy ilyen díjjal mégis reflektorfénybe kerül az ember…

– Őszintén szólva meglepődtem, mert nem is tudtam a díj létezéséről. A Magyar Zene Házában tartották a díjátadót, ez is egy alkalom volt arra, hogy Budapestre utazzak, ahol sokáig éltem. Két évtizede költöztem vissza szülővárosomba, Sopronba. Itt nőttem fel, itt élnek a gyermekkori barátaim, elég kimenni a postára vagy bevásárolni, hogy találkozzam valakivel, akivel kicsit elbeszélgetek. Ugyanakkor Budapesten, mint a díjátadó alkalmával is, néhány programokkal zsúfolt nap mindig kellemes, de kicsit fárasztó. Utána Sopronban megint jólesik a nagyobb csönd és nyugalom.

– Első verseskötete, a Jóslatok és határidők megjelenése óta több mint négy évtized telt el. Vajon szokott-e visszanyúlni egy-egy régebbi verséhez, milyen érzés az újraolvasásuk?

– Nem szoktam újraolvasni régebbi verseimet, legfeljebb olyankor, ha valamiért szükség van rá. Nemrégiben megjelent egy gyűjteményes kötetem, amikor ahhoz gyűjtöttem az anyagot, akkor válogatnom kellett régebbi írásaim közül.

– Számomra pedig nagyon izgalmasnak tűnne az évtizedekkel ezelőtt íródott alkotások összevetése a mostani versekkel. Tanulságos lehet felfedezni a saját nézőpontunk, karakterünk változásait az idő tükrében.

– Valóban nagyon izgalmas megtapasztalni, hogy mennyit változunk nem is csak az idő múlása, hanem a velünk történtek hatására. Vannak olyan egykori írásaim, amin talán el is csodálkoznék, hogy ezt tényleg én írtam? Fiatal, ráadásul női költőként erős az emberben egyfajta kamaszos lázadás. Ez ma már nagyon messze áll tőlem.

– Ugorjunk még nagyobbat vissza az időben! Négyévesen „fertőződött meg” az olvasás szeretetével. Szülői indíttatásra történt mindez?

– Az olvasás szeretete onnan jön. Azt, hogy iskolás korom előtt megtanuljak olvasni, édesanyám ellenezte, azt mondta, akkor unatkozni fogok az iskolában, amiben igaza lett. Ő maga, sok munkája ellenére, amikor csak tudott, olvasott nekem meséket, verseket. Csakhogy kevés ideje volt, én meg szerettem volna minél előbb megismerni a félbehagyott történet folytatását. A szomszéd iskolás lányt addig nyaggattam, amíg meg nem mutatta a betűket, és saját magamtól tanultam meg óvodásként olvasni. Írni nem, az első verseimet – mert öt és fél évesen kezdtem verset írni – még édesanyámnak diktáltam le.

– Nem kétséges, hogy ezzel sikerült már meglepően korán rátalálnia az igazi útjára, vagy esetleg volt valami más, ami hasonlóan vonzotta, mint az írás?

– A képzőművészet nagyon közel áll hozzám, legutóbbi verseskötetemben sok olyan vers van, amelyet festmények inspiráltak. Fiatal koromban nagyon szerettem rajzolni, festeni, de elég hamar rájöttem, hogy igazából csak a festészet technikáját szeretném megtanulni, hogy minél pontosabban ábrázolhassam, amit látok. Ahhoz, hogy érzéseket fejezzek ki, vagy gondolatokat fogalmazzak meg, az írásra volt szükségem. 

Tekintse meg kvízünket!