Soproni Téma

Ingyenes közösségi hetilap  
Aláírás: kikerülhetetlen kényszer
A magyar békealáírók megérkeznek a Nagy-Trianon kastélyba

Száz éve kényszerítették Magyarországra a trianoni diktátumot

Aláírás: kikerülhetetlen kényszer

| Dr. Tóth Imre | Panoráma

1920. június 4-én a versailles-i Nagy Trianon kastélyban írták alá azt a Magyarországra kényszerített békediktátumot, amelynek következményeként az ország elvesztette területének kétharmadát.

Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig.

7. 

A magyar delegáció 1920. március végén Apponyi vezetésével elhagyta a békekonferencia helyszínét, és a továbbiakban csak néhány delegált rostokolt a francia fővárosban, aki – a magyar közvéleménnyel együtt – alig tudott mást tenni, mint hogy feszülten várta a híreket. Ez május 5-én estig tartott, amikor a magyar delegáció mellé beosztott francia misszióvezető átnyújtotta a békeszerződés végleges szövegét, 10 napos válaszadási határidővel. A korábbihoz képest csak stiláris és jogtechnikai változtatásokat tartalmazó dokumentum lényegét Praznovszky Iván, a delegáció főtitkára azonnal megsürgönyözte Budapestre, majd másnap vonatra ült, hogy az egész paksamétát személyesen adja át a kormányfőnek. A külügyminisztérium munkatársai azonnal „munkába vették” a szöveget, mely a magyar fél fő követelését, az annexió helyett tartandó népszavazások igényét teljesen elvetette. A minisztertanács május 7-én tanácskozta meg a dolgot, és mivel úgy látta, hogy az aláírásnak nincs valós alternatívája, arról határozott: aláírja a békét, egyúttal azonban tiltakozó jegyzéket csatol hozzá. A változtatásra csupán egyetlen esély maradt. A bécsi kormány ugyanis az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarországot még nem tudta birtokba venni.

1920 májusának utolsó minisztertanácsán ismételt eszmecsere bontakozott ki a kormányban, de már csak arról, hogy kit delegáljanak Párizsba, a diktátum aláírására. Többek mellett felvetődött, hogy Teleki Pál külügyminiszter vállalkozik a feladatra, ezt követően pedig lemond a posztjáról. Ezt azonban Párizsban ellenezték, mivel a franciabarátnak tartott Teleki távozásával a francia orientáció bukásától tartottak. Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter azt javasolta, hogy Kánya Kálmán, a külügyminiszter állandó helyettese utazzon ki, és lássa el kézjegyével a szerződést, ám ő nem volt tagja a kormánynak. Szóba került Apponyi Albert is, de – amellett, hogy szintén nem volt kormánytag – az ő személye akkoriban szimbolikusan egyet jelentett a nemzettel, így az aláírása a többiekénél mélyebb nyomot hagyott volna a papíron. A kormány nem térhetett ki az elől, hogy valamelyik tagját bízza meg a békeszerződés aláírásával. Mindenki tisztában volt azzal, hogy noha a diktátum aláírása kikerülhetetlen kényszer, aki a kézjegyét teszi a szerződés papírjára, jó eséllyel saját politikai halálos ítéletét is aláírja. Ezért igyekeztek minél kisebb súlyú személy mellett dönteni. Így esett a választás Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszterre, és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követre és meghatalmazott miniszterre.

A magyar delegáció május 31-én indult el az Orient Expresszhez kapcsolt szalonkocsiban, mely június 3-án gördült be a francia fővárosba. Innen egy alezredes kísérte őket Versailles-ba. A delegáció délután hagyta el a szállását, és negyed ötkor érkezett meg az úgynevezett Nagy-Trianon kastélyba, ahol a delegátusok kicserélték a megbízóleveleiket. A főhatalmak és hatalmak képviselői, összegyűlt diplomaták, antant tisztek – közöttük Foch és Petain marsall, a görög király és az udinei herceg, összesen 22 győztes ország képviselője, mintegy hetven–nyolcvan ember gyülekezett a teremben. Amikor a magyar küldötteket bejelentették, mindenki felállt, és a két megbízott Millerand elnök felszólítására aláírta a papírokat.

A békeszerződés nem vált hatályossá az aláírás ceremóniájával. Ehhez a magyar (és természetesen a többi aláíró ország) parlament általi ratifikációjára volt szükség. Annak dacára, hogy a győztes hatalmak a minél előbbi jóváhagyást sürgették, több mint egy év telt el az aláírás és a hatályba lépés között. A ratifikációs okmányokat 1921. július 26-án cserélték ki.

(Folytatjuk.)

Kapcsolódó cikkek