Minden boltajtó egy korszakra is nyílik. Az üzletek sosem függetlenek az időtől, épp ellenkezőleg. A tér, a berendezés, az eladásra szánt termékek, a működés módja és az emberek viszonya mind-mind lenyomatot hagynak rajta – ettől válik korképpé. A szocializmus évtizedeiben volt egy bolttípus, amelyben szinte megállt az idő. Talán édesanyánk is mondta: „Hozzál kenyeret a népboltból!”.

A háború utáni nehéz gazdasági helyzetben alapították meg a Gazdasági Főtanácsot, amely 1945-től 1949-ig állt fenn, és 1948-ban döntött úgy, hogy létrehozza a Népbolt Nemzeti Vállalatot a kereskedelemügyi minisztérium irányításával. Tevékenységi köre elsősorban a vidék lett, és minden vármegyében – akkor sem megye volt – alakult Népbolt Nemzeti Vállalat. Az 1960-as években jellemzően ÁFÉSZ tulajdonú üzletekké váltak, de az emberek továbbra is a régi néven emlegették a vegyeskereskedéseket. Többféle, például mezőgazdasági üzletet, kisáruházakat is nyitottak, azonban volt egy jellemzően kisméretű, főleg falun vagy a belvárostól félreeső kerületekben megtalálható fajtája, amit továbbra is a régi nevén emlegettek: „A népbolt”. Sokak számára a szó máig nosztalgikus: a régi falusi életet, a sorban állást, a jellegzetes illatokat és a kiszolgálás lassú ritmusát idézi. Belépve alacsony mennyezet, fehérre meszelt falak, a padlón linóleum, néhol kissé megsárgult neoncsövek fogadtak. A levegőben keveredett a pékáru, a füstölt áru – ha éppen volt –, a mosópor és a savanyúság illata, ez volt a népbolt saját „parfümje”. A pult mögött állt a pénztáros néni, akit név szerint ismertünk. Jellegzetes arcát adta a képnek, ahogy a háttérben sorakoztak a fapolcok, rajtuk alapélelmiszerekkel: liszt, cukor, rizs, olaj, konzervek. Elöl üveges pult volt, amely egy helyen megszakadt, ahol a „nyílás” adott lehetőséget a kiszolgálásra. De a hangulatra emlékeztet az is, ahogy a „vitrin” fölött átnyújtotta a boltos a kért árut. A csomagoláshoz az asztalon nagyméretű papír, mellette papírzacskó feküdt, a sarokban a szódásüvegek visszaváltásához sorakoztak a rekeszek.

„Népboltbelső” az Ötvös utcában 1974 márciusában. Fotó: Soproni Múzeum, G. Nagy Béla

A vevő nem fért hozzá az áruhoz, kérni kellett az eladótól, aki levette a polcról és kezünkbe adta, amit rögtön a necctáskába helyeztünk. A keze ügyében volt egy tömb a számoláshoz, amelyre sorban felírta az árakat. Amikor minden kérést teljesített, húzott egy vonalat és hagyományos módon összeadta, majd közölte a fizetendő összeget. Ekkor jött a fémpénzek csilingelése, mert szívesen fogadták a forint mellett a fillért is. Ritkán fizettek papírpénzzel, hiszen a kisebb pékáru fillérekbe került. Az én gyermekkoromban a kifli és a zsemle 40, majd 50 fillér volt, a kenyér 3 forint 60 fillér, később 5 forint 40 fillér.

A sor lassan haladt, mert egyfajta hírközpontként is működött a hely, ahol megbeszélték a falu vagy a lakókörnyezet ügyeit, eseményeit. A népbolt nem volt szép, nem volt modern, de volt benne valami mélyen emberi: a közelség, az ismerősség, a lassú tempó és a „majd holnap lesz” nyugalma.

A „népbolt” szó a mai napig nem kopott ki teljesen. A legidősebbek néha-néha most is így hivatkoznak az alapvető beszerzési cikkeket árusító falusias kisboltokra.

Tekintse meg kvízünket!