A kép dacol az idővel: a bontás előtti állapotban merevíti ki a valóságot. Egy olasz bástya magasodik előttünk a múlt ködén át, miközben újragondoljuk Sopron belvárosának metamorfózisát. A Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ helyét látjuk, ahol ma koszorúcskák, bálok vagy konferenciák nyüzsgése fogadja a látogatót, azonban a helyén egykor a város katonai védelmének fontos bástyája állt.

A 17. századra Sopron védműveit radikálisan megújították. Lackner Kristóf polgármesterünk időszakában, 1617-ben álltak neki a kapuk mellett a külvárost védő, negyedik városfal építésének. A forrásokból tudjuk például, hogy a Bécsi-kaput valamikor 1580 és 1617 között építették. A teljes külső városfal 1627-ben készült el. A belső városfalak megerősítéséhez 1631-ben emelték a Nagyrondellát a Szent György-templomnál, a fotón látható ötszögletű olasz bástya pedig 1641-ben készült el. Rupprecht kamerája épp ezt a katonai objektumot örökítette meg, mielőtt a fejlődés megállíthatatlan kereke bedarálta volna a monumentális falakat.

A katonai múlt romjain azonban pezsgő társasági élet sarjadt. A bástya elbontása után a helyén a Kaszinó épült fel 1872-ben, amely hamarosan a soproni polgárság és az elit szellemi, társadalmi életének fénypontjává vált. A ­belle époque, a boldog békeidők eleganciája és kifinomultsága költözött a falak közé. Egészen a második világháborúig terjedő időszakban a Kaszinó fényűző báloknak, hangversenyeknek és sorsfordító társadalmi összejöveteleknek adott otthont. A zene, a tánc és a polgári diskurzusok áramlottak, és ez a kulturális küldetés a háború borzalmai után sem enyészett el teljesen.

Liszt-központ (egykor Kaszinó) Templom utca felőli homlokzata és a Bástya kávéház. Fotó: Fortepan/ Építésügyi Dokumentációs és Információs Központ/ VÁTI, 1960

Kisebb helyreállítást követően a szocializmus évtizedeiben is nosztalgikus nyomot hagyott az emberekben az egykori kaszinó az árnyas kertjével, ahol a Bástya kávéház működött. Ez a hely igazi oázisként szolgált: a sűrű lombú, öreg fák alatt, finom kávéillat és halk suttogások közepette találtak menedéket és közösséget a szórakozni vágyók. A neve elegáns főhajtás volt a múlt előtt, finoman emlékeztetve a vendégeket a hajdani védműre, amely egykor ugyanezen a földön dacolt a történelem viharaival. A fejlődés és az ideológia sötétebb hullámai azonban az 1960-as években elérték az épületet. A modernizáció jegyében végzett beavatkozás utólag visszatekintve inkább tűnt kulturális tisztogatásnak, mintsem értékmentésnek. Utolsó lépésként könyörtelenül kivágták a Kaszinó kertjének patinás fáit is, egyet meghagyva. Eltüntették a kerítést, örökre megfosztva a teret intim, természetközeli bájától. A felújítás során olyan homlokzatot alakítottak ki, amelyet a helyiek mélyen idegennek és kifejezetten csúnyának találtak. A pléhborítással egy üzemi kerékpártároló szintjére degradálták a homlokzatot. Odabenn a helyzet még lesújtóbbá vált: a nagyvonalú rendezvénytermet szisztematikusan és tudatosan megfosztották minden olyan díszétől, stukkójától és építészeti elemétől, amely a letűnt polgári világra, a belle époque aranykorára emlékeztethetett volna. 1970-ben adták így át.

A rendszerváltás utáni évtizedek elhozták a történelmi eszmélést és a jóvátétel igényét. 2002-ben adták át a felújított „kultúrházat”. Ha ma belépünk a kapuin, érdemes egy pillanatra megállni, felidézni Rupprecht Mihály archív felvételét, és meghallani a kövek halk, de kitörölhetetlen meséjét.

https://www.facebook.com/scarbantiaue/