Van általában a kiránduló turista, meg van, amikor „A Soproni” kimegy a szabadba. A kettő között a különbség nagyjából akkora, mint egy dobozos kóla és egy palack dűlőszelektált kékfrankos között. Egy igazi soproni lokálpatrióta nem „túrázni” megy a Lövérekbe vagy a Soproni-hegységbe. Ő csupán kimegy a kibővített hátsó kertjébe megnézni, hogy megvannak-e még a fái, és hogy nem hordták-e el szuvenírnek a Károly-kilátót.

Lássuk, hogyan is néz ki egy ilyen expedíció a gyakorlatban! Már a felkészülésben minőségi eltérés mutatkozik. A messziről jött turista hetekig bújja a turistatérképet, applikációkat tölt le, és háromheti hideg élelmet pakol a hátizsákjába, ha meg akarja tenni a Hotel Lövér – Károly-kilátó távot. A lokálpatrióta felkészülése ezzel szemben kimerül abban, hogy kinéz az ablakon, megállapítja, hogy „már megint fúj ez a fránya szél”, majd magára kap egy széldzsekit. Ez a ruhadarab errefelé alapfelszerelés, kvázi népviselet, mert tudjuk: Sopronban vagy fúj a szél, vagy harangoznak, vagy esik az eső. Zsebre vágja a lakáskulcsot, és kilép az ajtón. Túrabot? …. Hátizsák, térkép? Ugyan már! GPS-re annak van szüksége, aki nem tudja csukott szemmel, illat alapján megkülönböztetni a Dalos-hegyet a Mucktól. Víz sem kell. Ha szomjas lesz, majd iszik a Deák-kútnál, vagy legrosszabb esetben kibírja a legközelebbi borozóig.

A festett turistajelzések a gyüttmenteknek valók. A soproni lokálpatrióta sosem megy a kijelölt aszfaltcsíkon vagy a széles erdei sétányokon, ahol a kezdő túrázók és a szelfiző tömegek vonulnak. Ő „magasabb fokon” áll, a „titkos rövidebbet” választja. Van ösvény, ami 45 fokos szögben emelkedik, tele van alattomos göröngyökkel, és egy átlagember csak oxigénpalackkal merné megmászni, de aki itt nőtt fel, az már óvodásként ezen gurult le gesztenyét gyűjteni. Ráadásul ilyen csapáson garantáltan nem fut össze senkivel, aki megkérdezné tőle, hogy „Elnézést, merre van a Boszorkány meseösvény?”.

Kirándulók gyülekeznek az Erzsébet-kert előtt. Fotó: Diebold Károly, 1934. augusztus 20.

A turista felküzdi magát a Károly-kilátóhoz, kifizeti a belépőt, lő huszonöt képet, amibe belelóg az ujja, és posztolja #sopronvibes (#sopronihangulat) hashtaggel. A lokálpatrióta? Egyszerűen büszke a Soproni Városszépítő Egyesület által állított messzelátóra. Tudja, hogy gyönyörű a kilátás, és hagyja, hogy jusson hely odafent az idegeneknek. A nagy tölgyfa mögött van egy kidőlt rönk, ahonnan szintén panoráma nyílik – mellesleg ingyen van –, és nem lökdösik közben. Leül, hunyorogva ránéz a városra, és konstatálja: olyan ez, mint az amatőr műkedvelő és a magas művészet közötti differencia, amikor valaki már keresi a műalkotásban az intellektuális finomságokat. A kirándulás végeztével nem tart hangos élménybeszámolót a közösségi médiában. Nem tölt fel GPS-tracket, hanem egyszerűen csak beereszkedik a városba, a poncichter ősök szellemében beül a kedvenc törzshelyére, kér egy jó hideg kékfrankosfröccsöt, és várja, hogy végre elálljon a szél.

Ami persze sosem fog. De épp ettől érzi magát itthon.

Remélem, hogy az olvasó érezte, hogy mindez csak irónia, de a görbe tükör a legkifejezőbb! Nálunk a város iránti szeretet nem ismer kompromisszumot!

https://www.facebook.com/scarbantiaue

Tekintse meg kvízünket!