Nem akarok újabb vérre menő kommentháborút kirobbantani a helyi Facebook-csoportokban arról, hol húzódik a „valódi belváros” szent és sérthetetlen határa. Hagyjuk meg a fotelhuszároknak a vitát! De abban talán a legelvakultabb lokálpatrióta is egyetért velünk: a Fő térnél belvárosibb maximum a Tűztorony tetején a sas lehetne.

Néha, ahogy az Előkapu felé veszem az irányt, azért beüt a történelem: mondom magamban a Mária-oszlop 1743-as évszámát, vagy sokatmondóan rákacsintok Thurner Mihály arcára a Hűségkúton. Jó dolog tudni ezt, de az igazi soproni életérzést nem ez adja, hanem ami megtörténik az emberrel.

Amikor azzal a szent elhatározással indulok a munkahelyemre, hogy a határidőkkel ma is megküzdök, ismerős arcokat látok. A Balfi úton Erhardt Zoltán étterméhez érve már a pékség ajtajánál intve köszönünk egymásnak, az Ikvahíd felé haladva pedig Langer Ágnes tárja ki a Zettl–Langer gyűjtemény kapuját. Két mondatra megállok. Ő is városszépítő... Őszintén, van abban valami végtelenül ironikus, hogy miközben van, aki mackóalsóban dolgozik otthonról, nekem a gyalogos munkába járás egy élő talkshow. Mire a Tűztorony alá érek, Kiss úrral is megtörténik a reggeli üdvözlés. Ő a Storno-ház aljában az éttermet üzemelteti.

Aztán jön a délelőtti műszak. Amikor munkaruhában, izzadva, koszosan cipekedünk a Fő téren egy-egy kiállítás építésekor, a kínai turisták számára azonnal az autentikus magyar folklór részévé válunk. Mindent lefotóznak. Ha megállok levegőt venni, azt is. Ilyenkor komolyan elgondolkodom, hogy én is csak egy interaktív díszletelem vagyok-e a város turisztikai portfóliójában.

https://www.facebook.com/scarbantiaue

A városközpont napjainkban. Fotó: Filep István

Aztán ott vannak az idegenvezetők. A város igazi arcai, akik a gyanútlan bámészkodó turistából fanatikus Sopron-rajongót faragnak. Imádom, amikor valaki épp a Kecske-templom legendáját ecseteli harminc embernek, én meg próbálok észrevétlenül elosonni mellettük a háttérben. Bár Friedrich Károly volt az idegenvezetők doájenje, de a néhai Kiss Jánost sosem lehetett kicselezni. Rendszeresen megállította mondandóját és köszönt. Megesett egyszer, hogy monológjába a következőt illesztette és rám mutatott: „...és íme, kedves vendégeink, itt láthatják az őshonos sopronit, aki épp a múzeumba tart!”.

Próbáltam felvenni a „mindentudó múzeumi szaki” arckifejezést, mintha röntgenszemmel látná a római kori leleteket a macskakő alatt (spoiler: fogalmam sincs, mi van ott). Erre a harminc nyugdíjas szinkronban felém fordult, és már villant is a vaku...

Hogy őshonos soproni vagyok-e? Itt születtem, de ez nem jelent semmit. Ez egy érzés. Az a megnyugtató tudat, hogy a belvárosban sosem lehetek névtelen idegen. Az embereknek még van idejük és szívük egymásra. És amíg van kinek köszönni az Előkapuban, addig büszkén vállalom a „sétáló turistalátványosság” szerepét.

Tekintse meg kvízünket!