A tavasz érkezésének biztos jele nem a naptár, de még csak nem is a fecskék megjelenése. Nem! Az igazi, csalhatatlan jelzés az, amikor a Facebook- vagy az Instagram-hírfolyamunkat elönti egy megállíthatatlan, rózsaszínű cunami. Elkezdődött. A japán cseresznyefák virágzása. És ezzel együtt az év egyik legveszélyesebb és legkomikusabb művelete: a tökéletes japáncseresznye-virágos fotó elkészítése. Minderre lehetőségünk nyílik akár a belvárosban, a Hűségkút környékén, de az Alsó-Lövérek is számos helyszínen nyújt hátteret.

Hirtelen mindenki, aki valaha fogott már a kezében okostelefont, profi természetfotóssá válik. Ne tévesszen meg senkit a látszat! Ez nem egy békés, meditatív elmélyülés a természet szépségében. Ez harc. Kíméletlen küzdelem az idővel – mert a virágzás körülbelül két hétig tart –, a fényekkel, de legfőképpen a többi emberrel. A komponálás nem ismer határokat.

A helyzetfelmérés kulcsfontosságú. Megérkezünk a kijelölt helyszínre – legyen jelen esetben a forgalmas Kisvárkerület –, és mit látunk? A fa alatt furcsa pózokban fetrengő embereket, hogy a különleges nézőponttal és a virágzattal egységbe foglalják például a Tűztoronnyal a fa koronáját. Ekkor tudatosul bennünk a keserű igazság: a tökéletes, „embermentes, meditatív” kép csak egy illúzió, egy Photoshop-szülte hazugság. A valóság az, hogy ha szeretnénk egy szép ágat lefotózni, akkor az egyetemi botanikus kertet vagy a Bajcsy-Zsilinszky utat kell választanunk.

Szeretném most bemutatni a fotósok leggyakoribb típusait, akikkel ezen a „harctéren” találkozhatunk. Az első és legfélelmetesebb csoport a „felszereléskommandósok”. Ők azok, akiknek a fényképezőgépe többe kerül, mint egy használt autó. Hatalmas állványokkal érkeznek, amiket a legszűkebb ösvények közepén állítanak fel, eltorlaszolva a forgalmat. Az arcukon mély megvetés látszik mindenki iránt, aki „csak” telefonnal fotóz. Órákig képesek egyetlen virágot bámulni, várva a „tökéletes fényre”, ami természetesen pont akkor tűnik el, amikor végre lenyomnák a gombot.

Aztán itt vannak az „influencer-jelöltek”. Ők a legszórakoztatóbbak. Olyan pózokat vesznek fel a virágok gyűrűjében, amiktől egy jógaoktató is sírva fakadna. Külön alcsoportjuk az, aki megpróbál felmászni a fára, kockáztatva egy súlyos ágtörést és egy még súlyosabb esztétikai katasztrófát.

Nem feledkezhetünk meg a „kényszerszülőkről” sem. Ők azok, akik mindezt azért teszik, mert ez ilyenkor szokás. Ők csak a legközelebbi, erre alkalmas helyig hajlandók elmenni. Semmi többletenergia.

És végül ott vagyunk mi, az egyszerű, jóravaló emberek, akik csak egyetlen egy „nyomorult” képet szeretnének, hogy ki tudjuk tenni a hírfolyamunkba.

Ha minden ideálisnak tűnik, akkor is lehet ellenség. A szél. Éppen beállítjuk a fókuszt, a modell (vagy egy ág) tökéletesen áll, és ekkor jön egy fuvallat. A virágok elkezdik eszeveszett táncukat, és a képünkön nem egy gyönyörű szirom, hanem egy rózsaszín elmosódottság lesz látható. Ráadásul a cseresznyevirágok alatt mindenki arca hirtelen egy egészségtelen, sápadt rózsaszín árnyalatot kap, mintha valami egzotikus bőrbetegségben szenvedne. De sebaj, erre való a Photoshop! Aztán jöhet a „filterháború”: a kép már egyáltalán nem hasonlít a valóságra, úgy néz ki, mint egy vattacukorreklám. A végső próbatétel a megosztás. A tökéletes, mélyenszántó idézet kiválasztása, ami általában valami olyasmi, mint „A szépség mulandó”, miközben a valóságban csak arra gondolunk: „Remélem, ez több lájkot kap, mint a kávés képem.”.

Ez rólam is egy diagnózis!

https://www.facebook.com/scarbantiaue

Tekintse meg kvízünket!