– A bonyodalmak már a felvételivel, 1957 nyarán kezdődtek, hisz Sopronba, a határsávba eső elzárt városba nem szívesen engedték be azokat, akiknek a felvételi eredménye bizonytalan, ezért a soproniak helyben, mi pedig Budapesten, a Kertészeti Egyetemen felvételiztünk – mesélt egyetemi pályafutása kezdetéről dr. Szabadhegyi Győző címzetes egyetemi docens, az egyetem egykori dékánhelyettese, az 1962-ben diplomázó, első faipari mérnöki évfolyam tagja. – A hatalom minden téren éberen őrködött felettünk, így még balekbáli meghívónk is kettő volt. Az elsőt 1957. október 26-ra hirdettük meg, de ezt nem engedélyezték, túl közel volt a forradalom évfordulójához. Az új meghívó 1957. november 30-ra szólt, jól kistafírozva fővédnökökkel, védnökökkel. Az utcán háromnál többen nem mehettünk együtt, és a hagyományokat sem volt tanácsos ápolni, de azért a balekkeresztelő szakestélyt titokban megtartottuk az Almon, köszönhetően olyan bátor firmáknak, mint például Tamás Laci, alias Libella.

– Nem dicsekvésként mondom, de talán az egyik leghuncutabb diák voltam, akitől szinte féltek – mesélte dr. Winkler András professzor. – Így a politikai gazdaságtan szigorlatomon, ahol ott ült a városi pártbizottság képviselője is, azt javasolta az oktató, hogy engem ne faggassanak, mert abból csak botrány lesz, ezért megajánlották a négyest. Én jelest szerettem volna, mondtam, ezért tettetett lógó orral léptem ki a teremből, ezért az adminisztrátor elkezdett vigasztalni, mert ő azt hitte, hogy kirúgtak. Ez az egykori helyes adminisztrátor kislány azóta is vigasztal, ugyanis ő lett a feleségem – elevenítette fel diákkora egyik emlékezetes eseményét az egyetem egykori rektora, akinek a firmája, mint megtudtuk, éppen a mellette ülő Szabadhegyi Győző volt.

– A selmeci szellem végig elkísért az utamon – mondta befejezésül Winkler professzor –, számos nótát írtam, amit ma is énekelnek, így a faiparos himnusznak a szövege és a dallama is az én szerzeményem.