– Gratulálunk, tanár úr ehhez a rangos kitüntetéshez!

– Köszönöm szépen, bár a Vajdahunyadvárban rendezett díjátadó ünnepségen nem tudtam részt venni, így magát a kitüntetést még nem kaptam kézhez. Sajnos a feleségem már hetek óta kórházban van, és én sem vagyok olyan jól, hogy ebben a vírusos időszakban vállalkozni mertem volna a budapesti útra. Váratlanul ért és talán mondanom sem kell, hogy milyen nagy örömöt okozott ez az elismerés.

– Hogyan telnek a napjaid, mivel foglalkozol mostanság?

– Egyedül vagyok itthon, vannak segítőim, akik ellátnak mindennel, ki sem mozdulok a lakásból. Nem tétlenkedem, ebben az évben Mindenek szerelme címmel már megjelent egy verseskötetem, most pedig írom a következőnek az anyagát. Éppen most fejeztem be egy Berzsenyi Dániel versre írt parafrázist, melynek egyik versszakát megosztanám az olvasókkal: „Most már mondhatom megelégedetten:/ van szőlőm, kicsi házam, s nyugalomban/ telnek napjaim, nem háborgat semmi,/ ha eltűnődöm.”.

– Látom, zöld golyóstollal írod legújabb verseidet, nyilván nem véletlenül…

– Az is lehet, hogy éppen ilyen toll akadt a kezem ügyébe, amikor ezt a füzetet megnyitottam, aztán ennél maradtam, nem tudom. „És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat...” – írta Kosztolányi, akit a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakjának tartok. Lehet, hogy az ő keze is benne van a dologban…

– Az írás mellett mivel oldod a magányod?

– A zene megnyugtat és inspirál, különösen Bartók egy-egy műve. Édesapám kiváló zenész volt, a frontra is magával vitte a hegedűjét, hogy muzsikájával felvidítsa a bajtársait. Sajnos a Don-kanyarból nem jött haza, mindmáig nehezen teszem túl magam azon, hogy lényegében semmi emlékképem nincs az apámról. De visszatérve a kérdésre: sokat olvasok, nagyon szeretem Márai Sándort. „Őszül, hűvösödik. Szerelmeid mind elhamvadtak lassan. Magad maradtál…” A napokban vetettem papírra ezeket a sorokat, melyek ihletője éppen egy Márai-vers.