– Tavaly a munkásságát Sopron Kultúrájáért díjjal ismerték el, ezzel együtt jár az is, hogy a magyar kultúra napja alkalmából ön mond beszédet a városi rendezvényen.

– Nagyon örülök az elismerésnek, hiszen Sopron ma is meghatározó szerepet tölt be az életemben. 47 éve lettem soproni, és úgy érzem, hogy ugyan azóta második otthonommá Budapest vált, intenzív kapcsolatom Sopron kulturális életével nemhogy elhalványult volna, inkább erősödött. Immár fél évszázada a festészet, a képzőművészet és mindezek oktatása tölti be az életemet. Művészként különösen fontosnak tartom a magyar kultúra napját, hiszen ez fokozottan ráirányítja a figyelmünket arra, hogy mi mindent köszönhetünk a művészeknek. Tisztelgés ez az ünnep elődeink előtt, akikkel éppen az általuk létrehozott alkotásokon keresztül tudunk összekapcsolódni.

– Családjában leginkább zenészek és pedagógusok vették körül, ön az első képzőművész. Hogy vált a festészet az ön „igazi” útjává?

– Az ember ezt egyszerűen érzi. 16 éves koromban kaptam az első olajfesték készletemet a nagybátyámtól, még aznap meg is festettem vele az első olajfestményemet. Azóta elképzelni sem tudom, hogy másképp is lehetne élni. Amikor a gépipari szakközépiskolába jártam, már éreztem, hogy ez nem az én utam. De azért kaptam ott is hasznos „útravalókat”, például megtanultam a pontos, tiszta rajzra, térlátásra és ábrázolásra való törekvést.

– Ma már főképpen a szakralitással foglalkoznak a művei. Mit gondol, hogy függ össze a festészet a hittel?

– Az emberiséggel egyidős a törekvés, hogy a világot leképezze és ezáltal megismerje. Ez egy ősi vágy, mely valószínűleg a beszédnél is hamarabb megjelent. A szakralitás úgyszintén a legősibb dolog. Felismertük, hogy a világ irányítása nem a mi kezünkben van, és mindannyian ugyanazokra a kérdésekre keressük a választ: kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová megyünk. A kérdések feltevéséhez pedig az egyik legjobb eszköz a művészet.

– Hogyan „beszélget” egy festmény a nézőjével?

– A jó mű párbeszédet folytat a nézővel. Mindenkit arra biztatok, hogy a képeket egyszerűen „csak” nézze, gyönyörködjön bennük, és engedje, hogy érzelmeket keltsenek. Nem feltétlenül szükséges őket értelmezni, sem pedig azt kutatni, hogy mit akar mindezzel mondani a művész. Én a festményeimmel segítséget szeretnék adni a nézőimnek, hogy önmaguk és Isten felé is jobban megnyílhassanak. Sok kiállításon szeretnék még találkozni velük, és a képeket nézve együtt ünnepelni a legnagyobb ajándékot, amely az élet.

Kovács-Gombos Gábor 1955-ben született Győrben, 1978 óta él Sopronban. Először a Pécsi Tanárképző Főiskolán, majd a Magyar Iparművészeti Egyetemen diplomázott. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen doktorált, disszertációjának témája a kortárs szakrális művészet volt. 2022-ben több évtizedes, magas színvonalú pedagógiai tevékenysége, kiemelkedő festőművészi alkotásai és jelentős művészetelméleti munkássága elismeréseként Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést kapott.

Tekintse meg kvízünket!