„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy nagy türelemmel viselt, hosszan tartó, súlyos betegség után Éva a tegnapi napon örökre elaludt.” – ennyi a kimért, könnyekkel küszködő hír, és mögötte a döbbent hiány és fájdalom.

Elkéstem, Éva! Már megint…, de most végleg. Megbeszéltük utolsó találkozásunkkor, ha időd és állapotod engedi, leülünk teázni. Aztán nem kerestelek, te pedig harcoltál. Pár rövid üzenetváltás, a drukk, és most a megmásíthatatlan hír. Elkéstem…

Közel húsz éve ismerlek. Bájod, alaposságod, kedvességed, tökéletességre törekvésed minden írásodon, ahogy egész lényeden átsütött. Négy gyermekeddel: Zsófival, Annával, Ágikával, Barnabással lett teljes a családi boldogságod. Mint ahogy kiteljesedtél a jógában is. Aztán elmesélted az elmesélhetetlent és a rideg utasítást, többé nem jógázhatsz – a testeddel, de a lelkedben, lélegzetedben megmarad, erősítetted nekem, magadnak. Egyszer még beszélgettünk, rendet tettél bennem, olvasóinkban, hogy hány ága, formája, lehetősége van a jógának. Írtál a Soproni Témában természetről, környezetvédelemről, emberi lélekről – fino­man, biztos kézzel, szeretettel. Ahogyan éltél.

Beszéltünk rólad, hiányoltunk, imádkoztunk és drukkoltunk érted, én pedig mindmáig minden jógaórán a Te nyugodt, bizalomkeltő hangodat várom.

Elmentél, megpihentél – tied a béke, mienk a fájdalom, a hiány és az öröm, hogy ismertünk, hiszen annyi mindenkinek adtál Magadból.

Namaste, Éva, meghajlok előtted! Isten veled!

Bertha Ágnes