– Gratulálok a díjhoz! Mennyire érte váratlanul, amikor tudomására jutott, hogy megkapta a város egyik legrangosabb kitüntetését?

– A meglepetés erejével ért, amikor egy csütörtöki napon az első gratuláció megérkezett a közgyűlés döntése után. Az a hét egyébként is csodálatos örömöket tartogatott, hiszen három nappal korábban született meg első unokám, Júlia. Azóta kicsit utánanéztem a díjnak, és kiderült, művészi szempontból olyan kiemelkedő soproniak kapták meg ezt a kitüntetést, mint Roisz Vilmos, Giczy János, Sulyok Gabriella és Sarkady Sándor, megtiszteltetés bekerülni ilyen illusztris társaságba.

– A díj tisztelgés a kiemelkedő soproniság előtt. Nagyon sokféle módon meg lehet közelíteni a városhoz való kapcsolódását: a gyermekkori kötődésektől kezdve a művészi kiteljesedésen át az oktatásig. Mi mindent jelent a város mindennek tükrében?

– Főszerepet játszik az életemben. Itt születtem, és mindössze a főiskola és a katonaság idején nem éltem a városban, nem tudom elképzelni, hogy máshol lakjak, még a fővárosi feleségemet is rávettem, hogy költözzön Sopronba. Hihetetlen, hogy minden megvan ebben a városban: az erdő, a hegy, az alföldi rész, a víz, a tó, a történelmi épületek. A stílusok kavalkádja: amikor elmegyek a Deák téren az egykori József Attila Gimnázium, mai Orsolya-iskola épülete előtt, akkor a vörös házak láttán úgy érzem, mintha Angliában járnék. A temetőben a reneszánsz kupolás kriptát mini Firenzének látom. Mindig tartogat valami meglepetést számomra Sopron.

– Rakovszky Zsuzsa író, költő úgy jellemezte a festészetét, hogy „a lelkünkben élő Sopront fogalmazza újra”, akvarelljei a város esszenciáját adják…

– Nagyon örülök ennek a meglátásnak, úgy érzem, sokat dolgoztam ezért. Sopronban unikális a nagyméretű akvarellek festésének a hagyománya, ezen az úton járok, reményeim szerint folyamatosan megújulva, egy kicsit elbeszélőbb, meseszerűbb nézőpontból megközelítve a témát.

– Az alkotás mellett szerves része tevékenységének az egyetemisták oktatása. Mennyire lehet önkifejezési forma a tanítás?

– Szerintem teljes mértékben, hiszen egy jó óra nagyon sokat ad az embernek. Hasonlóképpen feldobja az embert, mint egy jól sikerült festmény. A tanítás számomra nagyon sokat jelent, a szüleim is pedagógusként tevékenykedtek, édesapám, Gáspárdy Sándor rajztanár és festőművész volt, édesanyám tanítónő, így a pedagógia ugyanúgy körülvett engem otthon, mint a képzőművészet.

– Napjainkban advent időszakát éljük. Mennyire része a lelki készülődésének a múltba való visszautazás, egykori karácsonyok felidézése?

– Igazi romantikus álmodozó révén teljesen el tudok merülni gyermekkorom ünnepeinek egy-egy bennem élesen élő emléktöredékében, mozdulatok, színek, illatok jutnak eszembe: édesanyám hogyan tett fel egy teát karácsonykor, ahogy áthívtuk egyedül élő rokonunkat, Gréti nénit az otthonunkba, ahogy kisül a sajtosrúd, vagy éppen mesébe illó módon hó lepi el a tájat… Talán enélkül a tulajdonságom nélkül nem is tudnék festeni.

Gáspárdy Tibor a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kara Művészeti és Sporttudományi Intézetének igazgatója, egyetemi docense, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, illetve a hivatásos soproni képzőművészeket tömörítő Fidelissimart művészeti csoportnak a tagja.