Sterbenz Károly 1901 első napján született a Várkerület 28. szám alatti házban. Német volt az anyanyelve, csak akkor tanult meg magyarul, amikor iskolába került. Többször elmesélt kedves története, hogy első kétnyelvű tanítója miként magyarázta el neki a különbséget a kecske és a fecske szó között. Édesapja művészi ambíciójú festő- és mázolómester volt, aki ifjabb Storno Ferenc (1851–1938) mellett dolgozott, például az akkor épülő Országház munkálatainál is. Így került még gyerekként kapcsolatba Stornóval, aki foglalkozott is vele, rajzolni tanította. Büszke volt rá, hogy 16 éves korában inasként dolgohatott Storno mellett a második világháborúban elpusztult, Hajós Alfréd tervezte Csengery utcai szabadkőműves páholyház mennyezetének festésében. Kiváló memóriájára jellemző, hogy több mint hét évtizeddel később is pontos helyszínrajzot adott: a szimbolikus mennyezetkép az Okosságot ábrázolta idős ember alakjában, amint két mezítelen szüzet, a Jóságot és Szépséget védelmezően magához karolja. A polgári iskola elvégzése után beiratkozott a budapesti iparművészeti iskolába, ahol az úgynevezett díszítőfestő szakon végzett. Amikor diplomával a zsebében 1921-ben hazatért szülővárosába, ismét első mestere, ifjabb Storno Ferenc mellé szegődött, majd hamarosan egyre jelentősebb önálló munkákkal állt elő, ezek közül kiemelkedik a kurucdombi Szent István-templom tizennégy freskója, valamint a városháza tanácstermének díszítése.

– Stornótól sokat tanultam, többek között azt is, hogy mindig legyen a zsebemben vázlatfüzet – mesélte egy korábbi interjúban.

Aktívan részt vett a Képzőművészeti Kör életében, pályázatokon indult, számos díjat nyert. 1930-ban kezdett el foglalkozni kisgrafikával, s ezzel rátalált művészetének arra a területére, mellyel komoly nemzetközi hírnevet szerzett. A háború tragikusan szól bele az életébe: 1942-ben elvitték katonának, majd 1945-ben lebombázták a gróf Klebelsberg Kunó utcában (ma Ferenczi János utca) lévő családi házát, amelynek romjai alatt maradt az édesapja és a húga, majd hamarosan kisebbik gyermekét is elveszítette.

Kemény ember volt, nemcsak a házát és műtermét építette újjá, hanem önmagát és művészetét is, sőt rátalált sajátos humorára. Csatkai Endre állapította meg róla, hogy illusztrációiban „kamaszos hunyorgás” bújik meg. Figyelmét az ex librisek irányába – melyből később sok százat készített – dr. Puteáni Holl Jenő (1885–1938) vasútigazgató terelte.

E sorok írója 1993 tavaszán, néhány hónappal a halála előtt találkozott vele utoljára. Látva kezemben a fényképezőgépet, csak ennyit mondott útravalóul: „Kunst kommt von Können – a művészet a tudásból sarjad, de a tudás alapja a munka.”. Meg kellett volna fogadnom szavait…